Október 6. Aradi vértanúk

Október 6. – Amikor a bátorság ára az élet volt

Az esemény plakátja ITT érhető el

Képzeljük el azt a hajnalt. Aradon még alig kezdődött el a nap, amikor tizenhárom férfi tudta: néhány óra, és véget ér az életük. Nem azért, mert bűnözők voltak. Nem azért, mert valakitől el akartak venni valamit. Hanem azért, mert egy elvesztett szabadságharc vezetőiként a győztes hatalom példát akart statuálni velük.l

Valószínűleg mindannyian féltek. Talán eszükbe jutott az otthonuk, a feleségük, a gyerekeik, a szüleik, azok az emberek, akiket többé nem láthatnak. Talán volt közöttük olyan is, aki egy pillanatra azt kívánta: bárcsak másképp alakult volna minden.

Mégis végigmentek azon az úton.

Amikor ma a nevüket halljuk –

Batthyány Lajos, Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác

–, könnyű megfeledkezni arról, hogy nem történelemkönyvi alakok voltak.

Emberek voltak.

Voltak terveik, szerelmeik, félelmeik, rossz napjaik és jó napjaik. Voltak, akiknek családjuk volt, és voltak, akik még fiatalon álltak a történelem egyik legkegyetlenebb pillanatában. És bár különböző helyekről érkeztek, különböző nyelvi és családi háttérrel, 1848–49-ben ugyanazért a Magyarországért vállalták a küzdelmet.

Talán éppen ezért olyan nehéz ma igazán megérteni, mit jelentett az ő áldozatuk.

Mert felmerül egy kérdés, amit nem könnyű megválaszolni:

Vajon ma lenne-e ember, aki az életét adná a hazájáért?

És ha igen, miért?

Azért, mert vannak dolgok, amelyek fontosabbak a saját életünknél? A szabadság? Az otthon? A család? Az a közösség, amelyhez tartozunk?

Vagy éppen ellenkezőleg: ma már azt gondoljuk, hogy a hazaszeretetnek nem a halálban, hanem az életben kell megmutatkoznia?

Talán nincs erre egyetlen jó válasz.

Hiszen ma egészen más világban élünk. A legtöbbünk számára a haza védelme nem azt jelenti, hogy fegyvert kell ragadnunk, és az életünket kell kockára tennünk. Sokkal hétköznapibb helyzetekben derül ki, mennyit jelent számunkra az a közösség, amelyben élünk.

Abban, hogy vigyázunk arra, ami közös.
Abban, hogy nem nézzük tétlenül, ha valakit igazságtalanság ér.
Abban, hogy merünk kiállni azért, amiben hiszünk.
Abban, hogy nemcsak használjuk a hazánkat, hanem adunk is valamit.

Lehet, hogy ma a bátorságunkat nem az mutatná meg, hogy képesek lennénk-e meghalni valamiért.

Hanem az, hogy képesek vagyunk-e jól élni érte.

Az aradi vértanúk története ezért nemcsak a halálról szól. Hanem arról a pontról is, ahol az embernek döntenie kell: mit hajlandó feladni azért, amiben hisz, és meddig képes elmenni azért, amit fontosnak tart.

Ők ezen a ponton már nem tudtak visszafordulni.

Nekünk még van választásunk.

És talán ez a legnagyobb felelősségünk is.

Október 6-án ezért nemcsak tizennégy emberre emlékezünk, akik meghaltak Magyarországért. Hanem arra is, hogy amit ők elveszítettek – az életüket –, azt mi megkaptuk: egy lehetőséget arra, hogy szabadon éljünk, szeressünk, dolgozzunk, vitatkozzunk, nevessünk, és továbbadjuk mindazt, amit fontosnak tartunk.

A gyertyák fénye ma értük ég.

De talán egy kicsit nekünk is szól. Amikor eljön egy pillanat, amikor ki kell állnunk valamiért, legyen bennünk annyi bátorság, amennyi akkor bennük volt.

Emlékezzünk rájuk csendben, tisztelettel.

És ne csak arra emlékezzünk, hogyan haltak meg.

Arra is, hogy miért voltak készek élni – és ha kellett, meghalni – azért, amiben hittek.